Sírni tudnék…

2009 február 17. | Szerző: suni25 |

 Ugye, ugye megmondtam. Persze, hogy ma reggel összefutottunk Fodrászkával. Nem is értem, hogy az elmúlt egy hónapban miért nem. Egy kicsit ugyan paráztam, hogy betemet ez az őrült hóesés és nem vesz észre, de kiszúrt és felvett.

Most akkor mosolyoghatnék is, mert erre vágytam, de… Mindig ott van az a mocsok de… Nagyon jól elbeszélgettünk, de Ő kb. 100+100 lépés távolságot tartott. Semmi csipkelődés, semmi kedves megjegyzés, semmi célozgatás. Én persze próbáltam halál kedves és közvetlen lenni, ő pedig a búcsú mosolyon kívül semmit nem közvetlenkedett.

Mindig ez van. Ha éppen én vagyok olyan hangulatban, hogy egy kicsit rátennék a játékunkra néhány lapáttal, akkor Ő fúj visszavonulót.  Ha pedig Ő dob rá 3 lapáttal, akkor én pont berágtam az előző semlegessége miatt és még egy mosolyra sem méltatom. Vagy pont ez a játék lényege? Na mindegy nem dobódtam fel túlságosan. Ráadásul még olyan szívesen beszélgettem volna vele, de olyan rövid az a fránya közös út.

Mondtam neki, hogy valószínűleg költözik az irodánk és majd máshova kell mennem. Azt ugyan nem rágtam a szájába, hogy akkor nem fogunk találkozni, de szerintem evidens volt. Még annyit sem mondott, hogy de kár, hogy sajnálja stb. Pedig múltkor pont azt elemzet, hogy mennyire szereti ezeket a reggeleket, na ennyire.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy történt valami az életében, ami miatt ennyire tartja a távolságot. Pl: összeházasodnak, vagy jön a gyerek stb. Ez előbb utóbb úgyis kederül. Sajnos így vagy úgy biztosan le fog záródni a játékunk, mert ezek a dolgok (irosdaköltözés, baba, vagy ki tudja) előbb utóbb bekövetkeznek. Már ő sem fiatal. Ráadásul, amikor múltkor a hajamat csinált, bejött valami ismerős házaspár az üzletbe, akik végig piszkálták a gyerek témával. Persze, ő azt mondta, hogy jaj, hova, miért, mikor, minek stb. De nyilván a levegőbe lóg ez a téma.

Az egyetlen pozitív dolog a reggeli találkozásban az volt, hogy elköszönésnél (se puszi, se pá) mélyen egymás szemébe néztünk és szinte cinkosan mosolyogtunk. A mosolyát még most is látom.

Most úgy érzem, esélytelen hogy a héten még egyszer talizzunk, de ki tudja… Mindenestre elkezdem a következő felvonást és kevésbé leszek kedves, vagy közvetlen. Ha ő 100+100 lépés távolságot tart, akkor én 1000+1000-et fogok. És meglepődnék, ha erre részéről nem az újabb nyitás lenne a válasz. Már a számát sem tudom, hogy hányszor lejátszottuk ezt egymással.

De most kevésbé hiányzik, mint tegnap. Azért várom a holnapot…